"In the bathroom, I cried. I had never cried in a public place. A stranger held me. My legs felt so heavy. I was sick in bed for two weeks... I invented a cold, that turned into a sinus infection, and finally became pneumonia... I remember one day, a shitty day, one of the shittiest days of May ever. I asked my mom to call you. I couldn't get out of bed, couldn't stop crying. I very seriously told my mother:
-Mom... call him.
She looked at me, just looked and said:
-We are not calling anybody."
A héten volt szerencsém úszni az érzelmekben, mármint szemügyileg. Találtam két filmet is, amit jóformán szemlesütve tudtam csak végignézni. Mert minden amit akartam és amit nagyon nem, a párbeszédek, a félelmek, az éjszakák, mind a vásznon volt. Végignéztem, és jól esett. Fura, hogy egy pár tekercs mikre nem tud emlékeztetni. Halvány mosoly, és nyugtázás, hogy együtt élünk, mi, így. Nincs jelen, jövő, múlt, csak végtelen viták az véletlenekről, a következményekről, az önzőségről. Dilemmák? Szerintem olyan, mint a levegőről kerekasztal beszélgetést imitálni. Itt is van, ott is, ilyen is, olyan is. Nem mindegy hát milyen? Életet ad.
Ó, sokszor mennyit tudunk feleslegesen beszélni és mennyi szerepet eljátszani. Okosnak lenni, szomorkodni, kínlódni, tűnődni, majd maszk nélkül csak úgy ülni a teraszon és elmosolyodni valamin. Amikor elmentem, kaptam egy levelet. Néha elolvasom, amikor Szegeden akarom érezni magam. Nem tudtam eldönteni, mi a kedvenc részem benne. Aztán idővel megjelent rajta pár rózsaszín folt. A parfüm nyoma. Egyszerűen már nem szeretek keresni. Így csak el kezdtem találni.
Már nincsenek nagynak hitt dolgaim. Kicsik vannak, abból is pár értékes. Sok mindent eladtam, amiket nem akartam. Amiktől meg akartam szabadulni, az pedig már szépen lassan leválik és eladósorba kerül. Idővel.
Azt hiszem, hiszek a jelekben. Ez itt az.
hm.
VálaszTörlés