igen

élt egy gyöngyhajú lány, meg utolsó érintés, amit megőrzünk egymásban az álomszép. Éljen, éljetek. Megannyi dolog. És egy szép búcsú. Három dolog nem létezése: örökké, imádni, utálni.

Haide, ciao.

bolgár a nyár

Házibuli. Vagyunk vagy tizenöten, mindenki jó fej, még a vécéből is azt hallom, hogy az egészségetekre-t gyakorolják. Táncikolás van, egymásnak örömködés, hülyeségekről beszélés, elterülés, vita az autonóm területekről és nemzeti jelnyelvekről. Onnan eljövés, tovább táncolás. Buliból sikertelen hazatérés, vendégeskedés, majd korán felkelés, kávémegúszás, hazamenni akarás, brumit fogva tartás, kínos-nem kínos házból kiosonás, közben mosolygás, meleg van, süt a nap, napszemcsi meg nálam van, hajam is menő, nevetve köszönök a hajlékonynak, visszaköszön és hopp... egy erőteljes kombószerű belecsattanás egy bolt üvegajtajába bele. "Kurva jó reggelt Bulgária:)"

(elme)betegségek

Fókuszált beszélgetés a főnökömmel:
-És, mi a helyzet a barátoddal? Együtt vagytok még?
-Ez most komoly kérdés? Két hónap, csak kibírjuk. Mellesleg meg nem mintha kísértésbe jöttem volna a bolgár faszik közreműködésével.
Hátrafordul és nézegeti magát a tükörben. Már most beszartam a röhögéstől.
-De hogy mondhatsz ilyet? Ez olyan, mintha én is azt mondanám rád, hogy nem vagy szép. Én meg amúgyis kifejezetten jól nézek ki.
Gyorsan a tenyerembe temettem az arcom. Titkárnője kihívja, kimegy, de még mutogat az ujjával. Visszatér.
-Na jó, ki akarsz jönni a patikába?
-De mégis miért és hová?
-Hát tudom, hogy nem fedezi a júniós kártyád, de vennünk kell neked gyógyszert.
-Mégis mi a szarnak?
-Mert lehet, hogy elvonási tüneteid lesznek.
-Ne aggódj, van otthon kényszerzubbonyom.

Csalódottan néz. Folytatom:
-Hogy lehet, hogy minden beszélgetésünk ugyanúgy végződik?
-Ah, igazad van. De azért jövő héten elmegyünk egyet utoljára bulizni?

Ó, hát persze. Hát persze!

Hűvös, de még szívemnek oly kellemes naplementék vannak. Erről mindig a lovech-i kis teraszunk jut eszembe. Innen nézve, ha kérdeztek, más volt, de nem olybá hermetikus, mint ahogy gondoltam. Most is megállok a nappal szemben, de percekkel később nem indul el az este olyan könnyen, nem vágtat be Kasia ajtón, hogy -Zdrasti! és a földre ömleszti a kannás bort, no meg a két kiló paradicsomot, sajtot és joghurtot, és nem kérdezi hümmögve, modorában kedves ukrán lánynak álcázva magát, hogy cigarette, cigarette, my dear Nikolett? Tagadásra nem futja, ezért lett mindannyiunk második otthona Bulgária.

Itt Szófiában marad a sajátos parasztkulináré és a nyitottság, a fővárosi elkedvetlenedés és lézengés kellemes kora őszi keveréke. Sokan ezidőtájt kompenzálnak. Belefinganak a nulláslisztbe, szarból fonnak kecskeszakállat, és ezt youtubeképes turista videóként akár el is lehetne adni, ha van ki felvegye. Mert átkarolhatsz, és félrészegen ódákat zenghetsz, hogy ugye, hogy ugye, tessék, itt van, a magyar barátom, na ő is tudja...! tudjátok ti is, kényszeredett mosoly, átkarolás, hogy menők vagyunk, a balkán királyai, de ki tudja meddig...

Igen, lassan a hiány megmutatja a dolgok igazi élét, az örökölt belenyugvás és felszadultság gyorsan el is tompítja... jönnek az apró dolgok örömei gyorsütembern, de akkor is marad masszívan az a terasz, az a recsegő rezsó, azok a tetőig érő mosatlanok, és az a cigi mellett felhörpintett bor.

Igen, a magyar barátod is tudja...

egy biztos

a közigazgatás egy nagy kalap szar, lőjetek le, ha még egyszer a fejemet erre a pályára adom. Nem is értem, hogy mennyire gondoltam én ezt komolyan. Jaj, most de beleharapnék a saját seggembe!!! Papírok, cd-k, kulcsok mindenhol, full értelmetlenség. Őrjítő.

nyunyák a héten

Bevallom, nem is kicsit, de büszkeséggel töltött el, mikor a napokban kolleganőm mérgesen szidalmazott valakit, majd akkor rám nézett, hogy velem szeret együtt dolgozni, mert európai vagyok. Nem tudom ugyan, mit takar ez valójában, de úgy érzem néha az, ahogyan éltem eddigi kis életkémet, ide-oda csámborogva, a pontokat még nem összekötve, szóval ez mind úgy fizetődik ki, mintha egy OTP automata előtt állnék. Lassan ki kell húznom magam, hogy igen, láttam dolgokat, amiért érdemes volt adott napon egy másik légtérben ébredni, mégha a csípakotorás nem volt mindig a legkellemesebb.
Egyszer a emblematikus ötös trolin egy nigériai faszi ült mellém:
-Most ide ülök. Nem tudom, meddig mész, de őrizni foglak, én leszek addig a gorillád, te meg látom nem félsz a külföldiektől. Úgyis, ameddig itt vagyok veled, senki más nem mer rád nézni.

És egy ilyen jó arcnak még utána én adtam életvezetési tanácsot.

Van úgy, hogy az ember nyakába töménytelen szabadság szakad és nem tud vele mit kezdeni. De van úgy, hogy tud, és akkor itt jönnek ezek a napok. Kis időutazás, meleg rakia mézzel, alacsony árak, balkáni körülmények, légisziréna gyakorlat, gyereknapi x-faktor, egy órás ebédidő, 300 forintos déli menü, fekete X5-ös előtt vágtató cigányhorda a szófiai Üllői úton, és én ezt akkor sem értem, de ahogy egy évvel ezelőtt Szófiában földrengés volt, úgy akár most is megnyílhat alattam a föld. Csak tessék, csak tessék.

Azért az elfogultságomat szívesen kiszínezném a napokban látott Boyko Borisov (legnagyobb maffiavezét alias miniszterelnök) főszereplésével készült interjúval, amiben kerek perec közölte, hogy itt nincs korrupció, ez csak -felsorolt két francia bulvárújságírót- koholmánya. Aha. "My people are clean."
Fuck yeah.

Öcsisajtok, amúgy 2000. Elértük!

"Ne

aggódjatok tehát a holnap miatt, a holnap majd gondoskodik magáról! A mának elég a maga baja."

Kaptam ezt akkor, mikor a legnagyobb szükségem volt rá, egy fázós reggelen, remegve a hazugságokon, s mondom ez azt akkor, mikor végre meg is értettem.
Hogy lehet, hogy az ember ilyen könnyen félbeszakadjon hirtelen? Hogy mégis csak két haza létezzen, és mikor otthon van, valahová az ember visszavágyjon egyszerre? Hát így, csak így, egyszerűen, mikor csak úgy jönnek a dolgok, szépen, sorjában, a szegény pára még csak kész sincs, még csak szét sem tárja a karját, de ott áll a küszöbön. -Jöttem, hogy kicsit, de talán örökre a szívedbe férkőzzem. Hogy tudd, van még egy hely ezen a világon. Neked.
Kincs ez is, melyet mindannyiunknak meg kell egyszer találnia. Szerencse, karma, hívjuk hát, ahogy. Várni a reggelt, várni az ebédidőt, várni a napfényt, a kávét, a semmit nyugalommal, és csak ott lenni, itt lenni, mosolyogni, mint egy félkegyelmű, oktalanul keresni valamit, ami hátha hibádzik, hátha hazugság. S akkor az a cselekvés maga válik oktalanná. Akkor marad minden meztelen, te és a jelen idő, amit talán általánosból, ha ismersz.

Kívántam valaha, hogy egyszer csak legyen, s tudjam, de már nem. Ahogy jön, én úgy várom, ünneplőben, vagy mackóban, papucsban, vagy magassarkúban. Egyszer mindennek meg lesz a maga helye. Ha nem szorítjátok görcsösen, félnetek nem kell.

A holdra és vissza.

mágneses

a vihar, amibe belekerültem, az időmmel, mint mellesleg tényezővel elszámolni nem tudok. ismét eltelt egy hét, és mint egy kezdő csattanó maszlag függő, egyszer csak sötét van, világos, sötét van, világos, kész, kisfiam, mit ülsz kint az erkélyen már napok óta?
Viszont pár befejezett gin tonic után határozottan állíthatom, hogy kinin allergiám van, a szám kb. úgy néz ki, mint egy jól mosott geronazzó máriának, a hasam pedig egy laza 8 hónapot jelez. A másik okot, miszerint nem bírom a piát, kizártam.
Ja, és egy jó tanács: másnaposan, külföldi országban ne tekeregjél, hogy levest akarsz enni, mert ma pont így köszöntött rám a sárgarépakrém borzadály, és a szomorú, hogy mind megettem... kenyér nélkül! Egyszerűbbnek találtam, mint elmagyarázni, hogy én baszottul utálom, csak nem tudtam, hogy van a köcsög répa bolgárul. Finom volt azért.

Tegnap egy sarkon befordulva karácsony illatot éreztem. Nem a fahéjnarancsfenyőégafa, hanem az utca illata december vége tájékán. S ma, mikor kifordultam a bölcsőmből, és legurultam az utcára azt hittem Olaszországban vagyok. A kellemesebb részében. Muzsikáltak az utcán, az emberek lazán sétálgattak, kávéval nyakon öntve... mert most olyan idő van, és olyan brutálisan kék az ég, mint a tenger volt ezen a nyáron. Kiszabadultak az emberek, egyhetes masszív röcsögés és viharok után. Ismét színesedünk.

Megyek, kivetem magam egy padra és halászok merítek magamnak egy csipetnyi vagy maréknyi boldogságot... itt minden úgyis olcsóbb:)

update: anyu, ne, ne reménykedj, nem fogom megszeretni a répát, az sem szeret engem. Ezt onnan tudom, hogy sajnos az egész kuliánáris élvezetet a szivárványsárga minden árnyalatában khm... szóval... késő délután viszontláthattam.