hiteles negyedéves vádirat

Lujza, nemzetközi egyszemélyes hadsereg, szenvelgő alany és bátran küzdő lovagina, na, most, felállhat.

-Tud-e valami konstruktívat mondani az elmúlt 3 hónapról?
-Teljesen megszabadultam.
-Ölt embert?
-Úgy nézek én ki?
-Miért, hogy néz ki egy gyilkos?
-Igaz… Sosem lehet tudni.
-Szándékozik a továbbiakban is rébuszokban beszélni, naivaként viselkedni, lehetetlen helyzetekbe keveredni akár a világ végén is?
-Nem szándékozom, sosem szándékoztam. Ezt dobta mindig a gép. Nagyon remélem, még ezt is fogja egy darabig.
-Mi a helyzet a neurotikus picsasággal?
-Nem ígérhetek semmit, hiszen nem változtam. De a picsulási faktor határozottan kevesebb. Már ahogyan én látom. Kevésbé vagyok hajlamos képzetek szőni az biztonsági öv és borotva alternatív használatával kapcsolatban.
-Mi a helyzet a szívével? Nemrégiben egészségügyi panaszokkal élt.
-Idővel megoldódott minden. Kialudtam magam, kimostam a törülközőm, rendre locsolom a virágomat. És ordítottam egy kurva nagyot, jól esett, ne is kérdezze. Meg néha egészen hangosan nevetek... saját magamon.
-Pedig nem vicces. Szóval, hogyan szolgál az egészsége? Tűri, hogy olyan országban tartózkodik, ahol halott emberek képe virít mindenhol, ahol nem használnak latin betűket és a népesség fele raccsol?
-Imádom a raccsolást.
-Nem fél?
-A raccsolóktól?
-Nem. Tudja azt maga jól.
-Azt hiszem, már nem. Két dolgon már nem kesergek soha többé: amin nem lehet változtatni, és amin lehet. Mélységemben is, magasságomban is a saját hősöm voltam, még ha ezt a bizarr rajzfilmet kívülről szemléltem. Kissé narcisztikus, tudom én, de minden pillanat kellett ahhoz, hogy most 2011. május 26-át írjunk. Amúgy meg több száz kóbor kutyával együtt sétálok nap, mint nap.
-Otthon?
-Más dolgom nincs: élvezem.
-Itthon?
-Még inkább. Bár hallottam, van újfajta Túró Rudi… megpróbálnám. Meg Propi, meg Pivó, meg Vértó, meg szökőkút a Dugonics téren és Barátok közt a tévében.
-Bűnösnek érzi magát?
-Őszintén? Semmiben sem.
-Rendben, kegyesen elengedem, ha megígéri, soha többet nem baszakszik saját magával. És ne húzza a száját!
-Mosolyra se?
-Komolytalan. Mint mindig. Kérem a következőt!

tibi bácsi elintézi

Na, itt megy ám a kívánságműsor...
Visszatértem a Balkán másik csücskéből, keményen dolgoztam a kiábránduláson, de nem jött össze. Még a cigó gyerekeknek is engedtem, hogy megfogdossák a popómat, cserébe nem raboltak ki:) Így megy ez. Ellenben hajnalban beesünk a macedón főváros első bárjába, és mit hallok... magyar szót. Két fiú, kedvesnek tűnnek. Aztán végül is nem akarom idézni szó szerint, mit mondtak, de a lényeg szépre fordítva:- nekem már mindegy, minden erre forduló férfi szerszámot megkóstolnék.
Hm. Nyilván, nem ilyen csinos keretben. Na, ennek örömére gyorsan letoltam egy ivójoghurtot. Ennyit az otthon ízéről:)
Most gyomorrontással küszködök a sok burek miatt, de az is elmúlik. A "világváros" élvezeti szintjét kissé elrontotta az egyre hevesebben alakuló szappanoperánk, és ami csoda, hogy én ebből ki tudok maradni. Egyelőre, kis lelkemnek most a napsütés és a jéghideg limonádé kell csak. Igen, basszus, tisztítókúrán vagyok, na. Viszonylag sűrű hetek várnak rám, a fotókat meg igyekszem szelektálni és feltölteni nektek. Az orrom csúnyán leégett, az igaz szerelemről, mint olyanról meg van a véleményem, vízhólyagos a lábfejem, képes vagyok néha még mindig a múltba révedve retek szar eurovíziós dalokat hallgatni és nem, még mindig nem megyek haza:)

Ja, karrierterv: dalszövegíró a popszakmában. Szóltam előre.

untie these hands

Csiki csuki, tánci, tánci.
Szürreális csészealjszerű CCCR jelzésű vécé kerekekkel, 60 éves szagú népviselet, gyerekek kergetése és egy hatalmas zakó, ayran függés (nem, véletlenül sem alkohol) és eurovíziós bolondulás nézése lengyel, spanyol és bolgár kollégákkal. A magyar diplomácia meg szar. Hírlevél szerkesztés rám bízva, ihaj. Eltűnt napokon való filózás, apró beszürkülés, otthoni barátok emlegetése borfesztivál alkalmából. Pozitív jelzőkkel.:) és egy halvány tengerpart hiány. Rock koncert, elviselhető zenével, aztán Pataki Attilával való álmodás, aki kevesellte, hogy 60 ember lézeng a fesztiválján.
Indiai vonat érzés és hangyák a konyhában, de durván. Kezdődik a hét.
Gáttörés extra: két egész napon át gyakoroltam az „igen” fejrázást (nálunk ez a mozdulat egy kb. jól van hülyegyerek, értelek-et jelent) és most már… nem tudnak átvágni.

Hét közepén Szófiába utazás, okítás, utána Macedónia, szóval leszek, csak máshol. Azért tudom, hogy szerettek, statisztikailag legalább is. 628 kattintás december óta. Igen komoly. És nem mind én voltam!!!!

fekete

olívabogyó. Aztán álmokra emlékezés és álmokra hallgatás.
A harcok pedig lassan elhalnak, a varázslat pedig marad. Mindenek felett.

újratervezés

Végre megvalósult az olyan sokat halogatott individuális audiovizuális projektem ekomateriális körülmények között. Mondjam másképpen?
Ordibáltam egy mezőn. Konkrétan igen. Vízesés nyomta el a zajt, amikor a bennem felgyülemlett érzelmek hada távozott a végtelen térbe. Aztán pedig szarrá röhögtem magam természetesen saját magamon. Láttátok már életetek filmjét? Vagy magatokat kívülről? Ez benne volt az én top10 jelenetemben. Egyetemre felvételt nyerés, repülőből kiugrás, Barcelona úgy egészen, Van Gogh park, félegyházi pisilésig nevetések, Erdély és a szentjánosbogarak, meg Balkán mindenestől... gyűlik. Kellenek az üres szobák, hiszen már mondottam. És megtelnek lassan.
Klisék? És az nem klisé, hogy megkérdezem, hogy ez klisé? Nem tudom, az emberek igen sokat agyalnak, és tényleg feleslegesen. Amikor erre rájönnek... na lehet, akkor jutnak el a kietlen pusztához vezető útra és megtalálják a maguk ordító fáját.
A hétvégén utaztam platón, utaztam román vendégmunkásokkal, lógattam a lábam a vízesés felett, és most több dimenziós kihívás előtt állok: somlói galuska minimum tíz embernek. Ismertek, csalni fogok, de durván.
Erőt egészséget a jövő hétre is!

update: Lujza: konyha 1:0

az utolsó csontváz

Mit is mondhatnék...
senki sem szeret hazugságban élni.
Nektek
kívánom a legjobbakat. Hogy találjátok meg azokat az embereket, akik felszabadítanak, és ismét kiszínezik a világotokat. Volt, hogy becsuktam a szemem, mert vak akartam lenni, de aztán éreztem, a saját bőrömön, hogy az igazságnál egy valami fáj jobban: ha kiderül.
Egy valami vihet az úton tovább: a szabadságotok és a hit, amiben akartok. Hogy kiálltok a Tisza partra és ordítotok, tiszta tüdőből. Tudjátok, nem vagytok egyedül. Hogy tudjátok, mindig van holnap és az idő nem az ellenségetek. Hogy kiálltok a teraszra, elszívtok egy cigarettát és hozzábújtok az emberhez, akit nem zavar, hogy ezermilliószor ugyanazt a számot játsszátok le youtube-on, hogy részegen hülyeségeket zagyváltok. Ne törődjetek azzal az emberrel, aki semmibe veszi az emlékeiteket, aki üres tekintettel bocsát új útra benneteket. Vicc, nevetni kell. Az úton, úgy is ott lesz valaki, aki megjelenik, megmosolyogtat, magához ölel, s még ha tovább is áll, az érintése az marad, amire mindig is vártatok. Megfosztva, öntelten, őszintén, de maradjatok hű magatokhoz. Megannyi híd, megannyi hazugság árán. Mert a végén semmi más nem marad. Nem maradhat, húzhatsz parókát és magassarkút, a végén úgyis az leszel, ami igazából vagy.
Nevessetek, úgy, hogy görnyedjetek össze, csapjatok a homlokotokra és tudjátok, itt az idő felejteni. Minden új, minden értékes. Mert nem tudjátok, meddig és hová tart. És így szép. Az üres szobák lassan betelnek, a szekrények kiürülnek ezzel a pillanattal. Szeressetek úgy, mintha sosem bántottak volna. Táncoljatok, mintha senki sem látna, énekeljetek, mintha senki nem hallana, fussatok, ahogy a tüdőtök bírja.

Minden most kezdődik el. A tökéletesség pedig...nem létezik. Kötelességetek hinni a tündérmesékben továbbra is, mert ez az, ami most történik. Szerencsét hozzá. S ha én felejteném el: emlékeztessetek rá. Köszönöm.