26os ülés

otthagytam hát heverni az életem egy kartonpapíron, aztán a parton. Amikor a napfelkeltében elaludtam a tenger morajlására, semmit, de semmit sem sejtettem. Azonnal indultam, végigáztattam két országot keresztül kasul is, poroltam, csak úgy poroltam magam után. Mégis késő volt.
S most itt csak ülök. És egyet képzelek magamnak.

Én voltam az első aki rá mosolygott.
És én szeretnék lenni az utolsó is.

sok út van

és rá kell lépni.
Amit te zagyvaságnak hívsz, az sokszor mások élete. Két dologban hiszek: a hitben magában és a tiszteletben. Lehet rosszul választani, lehet azt gondolni, hogy nem éri meg, de még ha azt gondolod, akkor is megérte. Boldog pillanatokat kívánok mindenkinek, nem az izzadtságot, hogy másoknak bizonyítsd, hogy élsz és nemcsak felkelsz az ágyból. Hallgass a zenére, járj nyitott tenyérrel és szemmel.
Nem keleti bölcselet, csak idő, csak kis halk nesz, ami távozik a nyitott ajtón keresztül. Néha beáramlik az otthon illata, palacsinta illat, vagy gombapörkölt. Vagy krumplileves. Vagy amikor tesóm rágyújt a konyhában. Mindig csiklandozza az orrom... és a távolság. Csak egy tény a sok közül. Telik az idő, egyre több sorssal, egyre, egyre több felesleges szóval, egyre több szomorúsággal és gonddal találkozhatunk, egyre több sajnálattal, várással és elvárással. Ez utóbbi végképp nem kell. De nem illik magunkat komolyan venni, mások sem teszik. Ez nem bölcselet. Ez a szív, ez a lélegzetvétel, ez az ölelés nektek, ma este is. S mindez nem változtatja meg a világot. De nem is erre hívatott. Csak kis tápanyag. Cetli, nekem.
Csók belétek, álmodjatok sokat és szépet!

Lovech

Leírom a város nevét, mert erre van ingerenciám. Egy kis krízis, egy kicsit telihold, egy kicsit most mindenki megőrült. Tanulságos beszélgetés. Igazság. Sok fajta út, sok fajta barát és család. Sosem lehet tudni mit hoz a holnap, hogy a lehetőség mikor nyit ajtót, vagy mi mikor nyitunk ajtót. Ez a hely, ez a város, mely a napnál is fényesebben enged szárnyalni és tartalmazza azokat a tanulságokat, amire én mindig is vártam. Nem hibernetikus kamra, közel sem. Szemnyitogatás a vaknak, hogy minden világos legyen. Védtelennek lenni, de megtanulni így élni. Megtanulni a szabadságot, hinni és bízni benne. Ezt viszem haza, bármikor is legyen az. Hümmögés az új kávéfőző felett, tanga vásárlása születésnapra, megaparty, tábor, az utolsó. Meg chalga. Minek tagadjam. A szívemhez nőtt és élvezem.

"Csak magad mögé kell, hogy nézz,
Ki az, aki kiemelt téged
Rombolj le mindent, amihez ma hozzáérsz
Rombolj hát így le engem

Minden, amihez hozzáérsz, nem érzed
Nem tudod, mit lopsz, de
Kezet ráz veled,
elveszi a fegyvered
és kivezet, a fényre.

Rombolj le mindent, amihez ma hozzáérsz
Rombolj hát így le engem és
Rombolj le mindent ami üressé tehet
Így többé semmi sincs ami elkeseríthet"

ahol a müezzin hangja szól

nagyot tud fordulni a világ. Egy évvel ezelőtt talán ezen a napon pont a Tisza partján egy olyan ember karjába kapaszkodtam feltétel nélkül, aki később ezernyi tüskével árasztott el, amit monoton pszichotikus napfelkeltékkel nyugtázott. Én is. Kis hermetikus ládámban éltem, nem bíztam a szerencse kerekemben. Még csak böfögni sem tudtam. Na, azt most se.

Most itt vagyok ismét kis városomban, megjárva Isztambult oda vissza autóstoppal, száguldás 1000 kilométeren és éjszakán át. Hallani, látni, érezni, megérkezni Ramadam idején, két mecset között cikázni, Ázsiába átruccanni, elveszni a vásárok forgatagában, rizses kagylót szürcsölni éjfél után, milliónyi édességet kipróbálni, török popsztárral megismerkedni, vendégszeretettel és „how are you, where are you from”-mal elárasztva lenni. Két tonna fagyit nyalni és naponta 2 liter kávét és teát inni. Átgyalogolni a határon, ahová hazaérek, ahol nevetek és megértem már, amit mondanak. Igen, ez valami más. Nem én választottam, engem választott. Ennek pontosan így kellett történnie, kis kaland nagy kaland, kisült-e már... Ez simogat itt. Most levest eszek és lefekszem a king size ágyikómba. Mert megérdemlem. Élj sokáig Mephisztó, tudod, hogy annyira odaadóan gondozlak, mint senki mást!