Két hét telt el ugyanazon kereszteződés között. Másodszorra odaérkezve egy vadnyugati filmben éreztem magam. Poros út, legalább 30 fok árnyékban, kamion megáll, én fogom a cuccaimat, lepattanok, cipőmbe beleizzadt már fáradt lábam. A sofőr elporol, maradok én, meredten bámulva ugyanarra a helyre, ahol kicsit megváltozott az életem. Kell hát a kitartás, a hit, és kell a Balkán, kicsit, utoljára. És kellenek a barátok, akik velem voltak, féltettek, megöleltek, eljöttek értem, vártak vissza. Mindannyian. És a család. A család, a három generáció keze egymáson pihenve. 750 kilométer volánok mögött, hidegköves márványbúcsú.
Öleld, akit szeretsz, örülj, ha csak egy percet is vele tölthetsz. Örülj a búcsúnak is, mosolyogj az utolsó percig, minden percben, mert a sors meglepetéseket tartogathat. Nagyon sokat. Sosem késő megtanulni nem félni tőle, ha egyszer szembetalálkozol vele a macskaköves úton.
S kevésbé melankólikus anekdota a végére: a galambok a levegő patkányai. Így is van.
es a siralyok a tengerpart galambjai...;P
VálaszTörlés