az utolsó csontváz

Mit is mondhatnék...
senki sem szeret hazugságban élni.
Nektek
kívánom a legjobbakat. Hogy találjátok meg azokat az embereket, akik felszabadítanak, és ismét kiszínezik a világotokat. Volt, hogy becsuktam a szemem, mert vak akartam lenni, de aztán éreztem, a saját bőrömön, hogy az igazságnál egy valami fáj jobban: ha kiderül.
Egy valami vihet az úton tovább: a szabadságotok és a hit, amiben akartok. Hogy kiálltok a Tisza partra és ordítotok, tiszta tüdőből. Tudjátok, nem vagytok egyedül. Hogy tudjátok, mindig van holnap és az idő nem az ellenségetek. Hogy kiálltok a teraszra, elszívtok egy cigarettát és hozzábújtok az emberhez, akit nem zavar, hogy ezermilliószor ugyanazt a számot játsszátok le youtube-on, hogy részegen hülyeségeket zagyváltok. Ne törődjetek azzal az emberrel, aki semmibe veszi az emlékeiteket, aki üres tekintettel bocsát új útra benneteket. Vicc, nevetni kell. Az úton, úgy is ott lesz valaki, aki megjelenik, megmosolyogtat, magához ölel, s még ha tovább is áll, az érintése az marad, amire mindig is vártatok. Megfosztva, öntelten, őszintén, de maradjatok hű magatokhoz. Megannyi híd, megannyi hazugság árán. Mert a végén semmi más nem marad. Nem maradhat, húzhatsz parókát és magassarkút, a végén úgyis az leszel, ami igazából vagy.
Nevessetek, úgy, hogy görnyedjetek össze, csapjatok a homlokotokra és tudjátok, itt az idő felejteni. Minden új, minden értékes. Mert nem tudjátok, meddig és hová tart. És így szép. Az üres szobák lassan betelnek, a szekrények kiürülnek ezzel a pillanattal. Szeressetek úgy, mintha sosem bántottak volna. Táncoljatok, mintha senki sem látna, énekeljetek, mintha senki nem hallana, fussatok, ahogy a tüdőtök bírja.

Minden most kezdődik el. A tökéletesség pedig...nem létezik. Kötelességetek hinni a tündérmesékben továbbra is, mert ez az, ami most történik. Szerencsét hozzá. S ha én felejteném el: emlékeztessetek rá. Köszönöm.