(elme)betegségek

Fókuszált beszélgetés a főnökömmel:
-És, mi a helyzet a barátoddal? Együtt vagytok még?
-Ez most komoly kérdés? Két hónap, csak kibírjuk. Mellesleg meg nem mintha kísértésbe jöttem volna a bolgár faszik közreműködésével.
Hátrafordul és nézegeti magát a tükörben. Már most beszartam a röhögéstől.
-De hogy mondhatsz ilyet? Ez olyan, mintha én is azt mondanám rád, hogy nem vagy szép. Én meg amúgyis kifejezetten jól nézek ki.
Gyorsan a tenyerembe temettem az arcom. Titkárnője kihívja, kimegy, de még mutogat az ujjával. Visszatér.
-Na jó, ki akarsz jönni a patikába?
-De mégis miért és hová?
-Hát tudom, hogy nem fedezi a júniós kártyád, de vennünk kell neked gyógyszert.
-Mégis mi a szarnak?
-Mert lehet, hogy elvonási tüneteid lesznek.
-Ne aggódj, van otthon kényszerzubbonyom.

Csalódottan néz. Folytatom:
-Hogy lehet, hogy minden beszélgetésünk ugyanúgy végződik?
-Ah, igazad van. De azért jövő héten elmegyünk egyet utoljára bulizni?

Ó, hát persze. Hát persze!

Hűvös, de még szívemnek oly kellemes naplementék vannak. Erről mindig a lovech-i kis teraszunk jut eszembe. Innen nézve, ha kérdeztek, más volt, de nem olybá hermetikus, mint ahogy gondoltam. Most is megállok a nappal szemben, de percekkel később nem indul el az este olyan könnyen, nem vágtat be Kasia ajtón, hogy -Zdrasti! és a földre ömleszti a kannás bort, no meg a két kiló paradicsomot, sajtot és joghurtot, és nem kérdezi hümmögve, modorában kedves ukrán lánynak álcázva magát, hogy cigarette, cigarette, my dear Nikolett? Tagadásra nem futja, ezért lett mindannyiunk második otthona Bulgária.

Itt Szófiában marad a sajátos parasztkulináré és a nyitottság, a fővárosi elkedvetlenedés és lézengés kellemes kora őszi keveréke. Sokan ezidőtájt kompenzálnak. Belefinganak a nulláslisztbe, szarból fonnak kecskeszakállat, és ezt youtubeképes turista videóként akár el is lehetne adni, ha van ki felvegye. Mert átkarolhatsz, és félrészegen ódákat zenghetsz, hogy ugye, hogy ugye, tessék, itt van, a magyar barátom, na ő is tudja...! tudjátok ti is, kényszeredett mosoly, átkarolás, hogy menők vagyunk, a balkán királyai, de ki tudja meddig...

Igen, lassan a hiány megmutatja a dolgok igazi élét, az örökölt belenyugvás és felszadultság gyorsan el is tompítja... jönnek az apró dolgok örömei gyorsütembern, de akkor is marad masszívan az a terasz, az a recsegő rezsó, azok a tetőig érő mosatlanok, és az a cigi mellett felhörpintett bor.

Igen, a magyar barátod is tudja...