aggódjatok tehát a holnap miatt, a holnap majd gondoskodik magáról! A mának elég a maga baja."
Kaptam ezt akkor, mikor a legnagyobb szükségem volt rá, egy fázós reggelen, remegve a hazugságokon, s mondom ez azt akkor, mikor végre meg is értettem.
Hogy lehet, hogy az ember ilyen könnyen félbeszakadjon hirtelen? Hogy mégis csak két haza létezzen, és mikor otthon van, valahová az ember visszavágyjon egyszerre? Hát így, csak így, egyszerűen, mikor csak úgy jönnek a dolgok, szépen, sorjában, a szegény pára még csak kész sincs, még csak szét sem tárja a karját, de ott áll a küszöbön. -Jöttem, hogy kicsit, de talán örökre a szívedbe férkőzzem. Hogy tudd, van még egy hely ezen a világon. Neked.
Kincs ez is, melyet mindannyiunknak meg kell egyszer találnia. Szerencse, karma, hívjuk hát, ahogy. Várni a reggelt, várni az ebédidőt, várni a napfényt, a kávét, a semmit nyugalommal, és csak ott lenni, itt lenni, mosolyogni, mint egy félkegyelmű, oktalanul keresni valamit, ami hátha hibádzik, hátha hazugság. S akkor az a cselekvés maga válik oktalanná. Akkor marad minden meztelen, te és a jelen idő, amit talán általánosból, ha ismersz.
Kívántam valaha, hogy egyszer csak legyen, s tudjam, de már nem. Ahogy jön, én úgy várom, ünneplőben, vagy mackóban, papucsban, vagy magassarkúban. Egyszer mindennek meg lesz a maga helye. Ha nem szorítjátok görcsösen, félnetek nem kell.
A holdra és vissza.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése