heti falatka

Feleim, hát egy atomvillanás (legyen az bármi is) sebességével telik itt az idő, és üres perceim ugyan akadtak, de ingerenciám kevésbé, hogy pötyögjek. Aztán persze ilyenkor jön mindig a világmegváltós kedv, meg a sunnyogás, az a szokásos. A melóban még mindig semmi, mára eljutottam arra a pontra, hogy here módjára here is leszek, nem titkolom. Ebből aztán csak később lesz baj, mikor visszatérünk a magyar valóságba, ahol a munkatársaidat nem érdekli, hogy miért késtél és nem eresztenek szélnek, ha azt mondod, hogy most inkább hazamennél a galambodhoz egy kicsit turbékolni. Mert itt ez van, kérem szépen. Mindenhol.

No, de Lovech és a hétvége... már fent említett galambfiúm azzal indított, mikor beértünk a busszal, hogy "istenhoztatatabányán" aztán egy tasli után elhallgatott, nagyon jól éreztük magunkat, annak ellenére, hogy itt mindenki azon fáradozik, hogy halálra etessen. Nem sikerült, de majdnem. Itt minden bolgár a nagymamád. Ha nem tudsz enni, ne is gyere. És nem kell, hogy éhes legyél!
Jó volt látni az régi arcokat, kicsit iddogálni és táncolni, tinikkel karaokézni, valahogy semmi sem változott, ja de, bezárták a kedvenc chalga klubbomat. Az egészben már korántsem volt annyi misztikum, de hiányzott. Láttam, ahogy az erkélyünkön teregetnek, és úgy sétáltam, mintha a többiek is szépen és szokatlanul csendben követtek volna.

A karkötő pedig visszatért a helyére, ahová tartozott.

Stoppolás, halálközeli élmény egy Audi A6ban, vissza.
Természetesen nem én lennék, ha megint el nem kezdtem volna futni, de a tisztitókúrám szerves része ez, felháborítóan csak a zabálással megy el a nap. Tanulom, hogyan kell órákig ülve maradni és enni és inni, és nem négy perc alatt betunkolni a frappét. Kemény világ ez, el nem tudom képzelni, hogy a görögök hogyan tudnak karistolni még ennél is durvábban.

Tegnapi merengéseimet kedvenc melegebédem, volt lakótársam zavarta meg, akivel egy barátja kíséretében összefutottam és vigyorogva közölték, hogy ugyanazon nemi fertőzés áldozatai. Júj, tudod, mikor hátrahőkölsz, hogy ennyi elég is, köszi, nem, sajnos a legapróbb részletekig megtudtam mindent, kinek hol mi fáj, hova került a pálcika, persze angolul előadva ez még borzalmasabb volt. Még mindig végigfut a hideg a hátamon. Ellenben igen kedves társaságom volt az estére, és egy nagyothallónak is sikerült felvilágosítania: a jelnyelvben a magyart úgy mutatják, hogy a nem létező bajuszukat pödrik. Holtáig tanul. A jó pap.

És magamhoz hűen, van egy halva született bejegyzésem is, mert mélyen megdöbbent az a tengernyi retekarcú politikus köcsög és a mondanivalójuk... de nem fogom ezzel darálni a lelkivilágom... és akkor a héten Rózsi még nem is szólt semmit. Bah.